Amikor még kicsik voltunk, együtt játszottunk a levélbe borult nyári fák alatt; pitypangot szedtünk a mezőn, hogy hazavigyük; egész nap rúgtuk a port az árnyas ösvényeken, dagasztottuk a sarat, élvezettel szórtuk egymásra az őszi leveleket. A kor nem aggasztott bennünket. Az évszakok rendre elhozták ajándékaikat, és nem éreztették velünk, hogy az idő nem múlik nyomtalanul felettünk. Ám a fák közben kidőltek, a mezők és a poros ösvények nyomtalanul eltűntek. És mi lassan elérkeztünk életünk deléhez. Sétálj velem egyet és beszélgessünk el az elveszett időkről, melyek oly élénken élnek emlékeinkben, melyeket szívünk mélyén őrzünk! Az élet most is szép, csak immár más világban élünk, és felismerjük egymás szemében a még mindig bennünk lakozó gyermeket, és elmosolyodunk, mert tudjuk, hogy semmi fontosat nem veszítettünk el útjaink során.( Pam Brown)
2016-ban Berkes Marikával, és Hágen Jutkával arról beszélgettünk, hogy az 50. születésnapunkat a spanyolországi caminón fogjuk ünnepelni. Akkor még eszünkbe sem jutott, hogy már 2018-ban elmegyünk, és végig járjuk a francia utat Santiago de Composteláig. Arra pedig legrosszabb álmunkban sem gondoltunk, hogy Berkes Marika lábtörés miatt kénytelen lesz itthon maradni. Miközben mi Andorkó Marikával kiegészülve róttuk a kilométereket Spanyolországban, Berkes Marika fogadalmat tett itthon: -„Jövőre, ha kell, egyedül elmegy, és végigjárja a zarándokutat.” Elhatároztuk, hogy 2019-ben a magyar Szent Jakab zarándokutat tesszük meg. Sokat edzettünk, de valahogy az út szervezésével hadilábon álltunk. Csak nagyon ritkán beszéltünk róla. Áprilisban Jutkával kerékpároztunk a bagotai úton, és szinte egyszerre villant az agyunkba, hogy most a Portugál caminót kellene megcsinálni, hiszen az kilométerben szinte azonos a magyar úttal, ha Portóból indulunk. Annyira vágytunk Santiagóba, hogy a tervet tett követte. Elmentünk Berkes Marikához, akinek könnyes lett a szeme a meghatottságtól a hírre. Hárman elmentünk Andorkó Marikához, akinek szintén könnyes lett a szeme, de azért, mert a háza felújítási munkálatainak kiadásai miatt, nem tudta vállalni az utat. Jutka keresett nekünk jó áron repjegyet, és megbeszéltük, hogy két hetet szánunk az útra. Ettől kezdve lelkesebb lett a készülődés, Marika naponta több órát edzett, hogy formába hozza a lábát. Családtagjaink csak mosolyogtak, és támogatták utunkat, hiszen a két hét, a tavalyi öt héthez képest, kevésnek tűnt. Jutka megtervezte, és elkészítette Nagy Atissal az új egyen pólónkat. Rajta a kagyló, az út neve, és stílusosan egy ötvenes. Indulás előtt Hágen Jutkánál összeültünk, és Andorkó Marisnak is átadtunk egy pólót, de mivel Ő még negyvenes évei elején jár, az Ő pólójáról hiányzott az 50-es szám. Mariska szépséges tortát sütött a tiszteletünkre, és boldogan ünnepeltük meg a születésnapokat. Kaptunk még tőle, egy szép karórát, ami jelképe volt a legfontosabb ajándékának, az időnek.
Ez az idő. Meghitt és bensőséges. Ellenállhatatlan ereje magával ragad. A másodpercek, órák, évek rohanása az élet felé lendít bennünket, majd a semmibe taszít... úgy lakunk benne, mint hal a vízben. Létünk időben való létezés. Az idő monoton éneke táplál bennünket, kitárja előttünk a világot, felzaklat, megrémiszt, elringat. (Carlo Rovelli)
