Hajnali háromnegyed négyre állítottuk be a telefonok ébresztőjét, de már nem volt szükség rá, magunktól felébredtünk. Kiosontunk a szobából az előtérbe. Felöltöztünk, összecsomagoltunk, és vártuk, hogy indulhassunk a 4:22-es buszhoz. A bejárati ajtó zárva volt, így a kert felől a nagykapun hagytuk el utolsó szállásunkat. Vártuk a buszt, de nem jött. Egy taxi elsuhant a reptér felé. Azután üres jelzéssel jött vissza. Marika megállította, és taxival mentünk ki a reptérre. A hajnali órában többen aludtak a váróterem padjain. Nemsokára megérkezett Imre is. Azt mondta, hogy bölcs döntés volt, hogy szálláson töltöttük az éjszakát. Megnyitották a kaput, és feladtuk a hátizsákokat. A vámszabadterületen vásároltunk néhány apróságot, és sok csokit. Azután megreggeliztünk, és vettünk vizet. A gép pontosan szállt fel, és elindultunk Madrid felé. Felhős idő volt, és sötét, túl sok mindent nem lehetett látni az ablaknál. Ezt csak gondolom, mert bizonyos okoknál fogva nem én ültem az ablaknál, pedig a jegyem oda szólt. De most erről nem beszélek! :D Megérkeztünk Madridba. Felvettük a hátizsákot, majd beálltunk a kígyózó sorba, hogy leadjuk. Újra becsekkoltunk, és Marikától elvették az ajándékba vásárolt sörbontót. Ezen azért bosszankodtunk egy kicsit. Egy órányit vártunk a madridi reptéren, ettünk, vizet vettünk egy automatából. Marikának elnyelte a pénzét az automata, és nem adott vizet. Imre mondta, hogy menjünk és lökdössük meg a gépet, az lehet, hogy segít. Elképzeltem, hogy benne leszünk a hírekbe, hogy agresszív magyar zarándokok, garázdálkodtak a madridi reptéren. Pontosan jött a budapesti gép is, leültünk a helyünkre, és bemondták, hogy 60 perc múlva fogunk felszállni. Akkor még nem tudtuk, hogy Barcelónában sztrájk kezdődött. Mi szerencsésen felszálltunk, és haza értünk. Lacim várt minket a reptéren. Meséltünk neki az útról, és így érkeztünk meg Görbeházára.

Utolsó napunk a Portugál camino spanyol részén. Megreggeliztünk, jó bőségesen, mert először úgy gondoltuk, hogy majd a későbbi busszal megyünk. Reggeli közben eldöntöttünk, hogy megyünk Santiagóba a legkorábbival, ami gyorsjárat. Egy kicsit megijedtem, de szerencsére Marikának volt B6 innyekciója. Újra elhagytuk a kedves magyar alberguét, és készült egy fotó. A buszmegállóba mentünk, ahol Jutka sajátságos magyar-spanyol-angol nyelven vett három buszjegyet. Bementünk az előző napi bárba, hogy vegyünk vizet. Jutka kért auqvát, és a csaj a pultban adni akart neki három vodkát. No,no! –kiáltott Jutka. No, vodka, auqva. Nagyon nevettünk, mikor kijöttünk a bárból. Elképzeltem mi lett volna a buszon, ha beverünk erre a reggelire egy vodkát. Az első sorba ültem le, hogy ne legyek rosszul. Pont ott ültem, mint előző évben Andorkó Mariska. Mellém ült egy középkorú olasz bicajos férfi. Kérdezett valamit spanyolul, azután angolul. Mondtam neki, hogy nem beszélek sem angolul, sem spanyolul. Megvetően rám nézett, és azt mondta angolul: „Ez eléggé behatárolja a társalgást.” Szinte meg volt sértve. „Akar veled a roszseb társalogni!”- gondoltam magamba. „ Örülök, ha kibírom az utat.”

Beértünk Santiagóba a buszpályaudvarra. Elindultunk a központba az ismerős úton. Megláttuk a tavalyi alberguénket, és bementünk. A tulajdonos srác megismert bennünket, és nevetve mondta, hogy a tavalyi év, és, hogy magyarok vagyunk. Igen mi voltunk azok, széles mosollyal, nulla nyelvtudással. Megkérdeztük van-e esetleg szállás. Próbált nekünk segíteni, de elég rossz alternatívát ajánlott, ezért elmentünk. Mentünk a központ felé, a szent elhatározással, hogy ezen az éjszakán nem alszunk. Egy kirakatban gyönyörű cseresznyék mosolyogtak ránk. Jutka vett is belőle, arany áron mérték. Na de a málnát is, amit én vettem. Kb. 20 szem volt a dobozba, alatta málnás papír. Olyan volt, mint tavaly az öregasszony a házi sütijével. Haladtunk a központ felé, és nyitva volt a kedvenc éttermünk. Ott volt a tulajdonos „mama”, aki elmagyarázta a nyitvatartási időt. Elmentünk a zarándokirodába, ahol hatalmas sor állt. Kivártuk a sorunkat, és én újra egy kínai adminisztrátorhoz kerültem. Szegény lefőtt, mire megírtam a papírjaimat. Az irodából mentünk leadni a táskánkat, amikor az ajándéküzlet oldalában megpillantottuk Jaklinét, akivel találkoztunk tavaly a francia úton. Annyira megörült nekünk, kérdezte melyik utat választottuk, és hogy mennyire nehéz az, az út, vannak-e szálláshelyek. Szeretetteljes búcsút vettünk egymástól. Miután leadtuk a táskánkat, elindultunk ajándékokat vásárolni. Majd ebédelni mentünk. Nagyon sokan vártak asztalra az éttermünkben. Nagyon felkapott hely lett. A pincérek fáradtak voltak. Szerencsére sikerült asztalhoz jutnunk, és megettük a salátát, és sült bordát, amit rendeltünk. Ebéd után meglátogattunk néhány templomot, amibe előző évben nem volt alkalmunk bemenni. Nagyon szépek voltak. Kezdett esteledni. Rózsa említette, hogy a reptér mellett tud egy jó szállást. Jutka írt Rózsának, aki el is intézte nekünk a foglalást. Ennyit az éjszakai ébrenlétről. J Volt szállásunk, de oda el is kellett jutni. Felvettük a táskánkat, és elmentünk egyetlen Santiagói ismerősünkhöz Lucához, az alberguéba. Kinn beszélgetett a szálláshely előtt. Vigyorogva köszönt nekünk. Három kérésünk van, mondtuk neki. Letesszük a táskát, elmegyünk a Diába, és hívjon nekünk egy taxit. Lucát azért szeretjük, mert nagyon segítőkész, és mert megakar minket érteni. Így jutottunk ki a reptérhez közeli szálláshelyre. Jó döntés volt, hogy nem maradtunk az utcán. Tudtunk zuhanyozni, és pihenni egy keveset.

Az otthon ott van, ahová haza tér a szíved. A szíved ott van, ahol a kincsed. És meg kell találnod a kincsedet, hogy minden, amit az utadon felfedeztél értelmet kaphasson.

Szent Jakab ünnepe volt. Ezért nem közlekedtek a buszok Fisterre felé. Rózsa rendelt nekünk taxit. Csepergett az eső. A Delfin elé érkeztek friss pékáruval, és mi vettünk két bagettet. Megreggeliztünk, összecsomagoltunk, és jött is a taxi. Rózsa felhívta a figyelmünket, hogy vigyázzunk, mert a taxi sofőr nem aludt az éjszaka. Készítettünk fotót az alberge előtt, elbúcsúztunk, és elindultunk. Útközben a taxi sofőrnek mondogattam, hogy „No sleep!” Ő mondta, hogy semmi baj.  Azután hátra nézett a visszapillantó tükörbe és azt látta, hogy Jutka ásítozik. Mondta is, hogy a szőke ásítozik, azért álmos ő is.

Jó volt újra Fisterra utcáin utazni, és örömmel érkeztünk meg a Por fin-be a magyar szállásra. Nyitva volt az ajtó, ezért bementünk, és letettük a hátizsákokat. Csepergett az eső, de volt vészes. Úgy döntöttünk elmegyünk a kilátóhoz, és a GYÓGYÍTÓ kövekhez. A templomhoz értünk, amikor zuhogni kezdett az eső. Befutottunk a templom bejárata előtti előtérhez, ahol mélyen aludtak fiatal zarándokok. Láttuk, hogy esélytelen most eljutnunk a kilátóhoz, ezért vissza mentünk a kikötőhöz, és beültünk egy bárba, vártuk, hogy kinyisson az alberguénk. Aranka nagyon megörült nekünk, mi is neki. Megkaptuk az előző évi háromágyas szobánkat. Az eső elállt, így neki vágtunk az útnak a kilátó felé. Rengetegen voltak az ünnepnap miatt. Azért sikerült jó képeket készíteni. Elindultunk a gyógyító kövekhez, és csak meséltünk Marikának, minden kőcsomónál, ahol tavaly megálltunk. Most már célirányosan mentünk a kövekhez. Kívántunk, és a kövek mozogtak. Nagy élmény volt ez nekünk. Vissza tértünk a szállásra, és Aranka ajánlott egy nagyon jó hamburgerezőt. A szálláson megismerkedtünk egy hajdúszoboszlói anya-lánya párossal, valamint Imrével, akivel egy gépre szólt a jegyünk haza felé. A hamburgerező előtt minden asztal foglalt volt, ezért mi az emeleti asztaloknál kaptunk helyet. Kézműves hamburgert ettünk, ami nagyon finom volt, de a Maris tavalyi „mamalevesével” nem ért fel. A szállásra visszafelé bementünk egy boltba, és megvettük a bort. Ezután lementünk az óceánpartra kagylót szedni. Láttuk, hogy busz áll a parton, és egy házaspár jött velünk szembe, akiknél egy egész szatyor kagyló volt. „Ezek felszedték a kagylókat!”- kiáltottam fel. „Nyogodjál meg!- szólt Jutka. „Fog neked is jutni.” Elkezdődött a kagylóvadászat. Az óceán haragos volt. Felkavart hordalékkal elszínezett vizével, vadul csapkodott. Persze a legszebb kagylók a vízben voltak, így néhányszor felcsapott a hullám, és beterített vízzel. Marikával legalább két órán át kerestük a megfelelő kagylókat. Sokáig néztem lefelé. Egy alkalommal, mikor felnéztem a nap épp a szemembe sütött. A napsugarak között egy alak jött felém. Egy nagyon idős bácsi volt, akinek nem volt ránc az arcán. Széles mosollyal oda jött hozzám, és belenézett a zacskóba, amiben a kagylókat gyűjtöttem. Majd megmutatta az ő kezében lévő kagylókat. Elég nagyméretű szürke-feketét, egy rózsaszínt, és egy fehéret. Mindhárom kagyló alján még több kis kagyló volt. Én megnéztem, és mondtam, hogy ezek nem jók, mert túl öregek. A bácsi kedvesen mosolygott, és nekem akarta adni a kagylóit. Én is kedvesen mosolyogtam, de nem vettem el. Megláttam egy szép fésűs kagylót és lehajoltam érte. Amikor belenyúltam a vízbe, már tudtam, hogy hibáztam. Nem fogadtam el, a felém nyújtott ajándékot. Gyorsan felálltam, hogy elvegyem a bácsi által kínált kagylókat, de már nem volt sehol. Olyan volt, mint egy látomás.  „ Amit a szem nem lát, a szív azt is érzi. Coelho”

Miért fontos nekem, hogy kagylót szedjek az Atlanti-óceánból? Ahelyett, hogy vennék valamit, olyat szeretnék adni, ami természetes, ami csak ott található, ahol járok, ami kifejez az utamból valamit. Valami, ami jelzi, hogy tisztelem azt az embert, akire gondolva felveszem a kagylót. Azt szeretném, ha megértené, hogy ő mennyire fontos az én életemben. Most már van valamije, ami egy kicsit én vagyok.

Elhagytuk a strandot, majd a szálláson Arankától kaptunk papírt, tollat, és megírtuk a Mariska üzenetét. Aranka adott nekünk műanyag poharat, és azt mondta menjünk a part menti sziklához, és ott dobjuk be az üveget. Kiértünk a partra, és Jutka felhívta Mariskát facetime, hogy lássa, mi történik, és beszélni is tudjunk. A naplemente itt sem volt tökéletes. De négyen ültünk ott, és néztük az óceánt, a méteres hullámaival. Elmondhatatlan érzés volt. Naplemente után teljesítettük a küldetést, majd tiszta szívből nevetne lefeküdtünk a homokba, és néztük a felhőket.

„ Minden utat alaposan és tudatosan vizsgálj meg, és tegyél fel magadnak egy kérdést: „Van ennek az útnak szíve? Ha igen, akkor az út jó, ha nem, semmi haszna.”

A felhőkre nézve egy szívet láttam. Az óceán felett egy szabályos szívet. Megböktem Jutkát, és ő gyorsan lefotózta, majd elküldte Mariskának.

Felejthetetlen napot töltöttünk Fisterrában. Elképzeltem milyen jó lenne így élni. Milyen jó lenne vidámnak, kíváncsinak, és boldognak lenni. Minden pillanatot mélyen átélni, magunkba inni az életet. Újra hinni az álmokban. Tudni harcolni azért, amit elakarunk érni.

Fisterra a csodavilág. Látjuk-e még valaha? „Minden, ami egyszer megtörténik, lehet, hogy soha többé nem történik meg újra. De minden, ami kétszer történik, bizonyosan megtörténik harmadszor is! Coelho”

Gyermekkori álmok
Haragszanak rám,
Számon kérik,
Hogy belőlük semmi se lett.

Gyermekkori álmok
Eljárnak hozzám,
Gúnyolódva bírálják az életemet.

Másnak indultál, és ide jutottál.

Gyermekkori álmok,
nincs veszett remény,
Csak azért is megmutatom,
Hogy ki vagyok én.

Nem kellett túl korán kelnünk, hiszen csak kilenc után indult a buszunk. Hála egy nem túl szimpatikus szobatársnak, sajnos mégis korán ébrednünk. Volt velünk egy fiatal lány, aki órákon át beszélgetett az édesanyjával kihangosítva előző délután. Na, ez a lány úgy gondolta, hogy hajnalban indul. Ezért feltette a fejlámpát és a csörgős zacskóit pakolni kezdte a hátizsákjába. Azután a szemetét beledobta a kukába. 15 percen át készülődött. Felkeltem az ágyból, és oda álltam az ágyához, hogy lásson. Elindult kifelé, én mentem utána. A folyosón felkapta a cipőjét, és futni kezdett. Én meg nyugodtan bementem a mosdóba. Most is nagyon hiányzott Andorkó Marika, aki magyarul, úgy tudta osztani, az ilyen szobatársakat, hogy tíz percen belül eltűntek. Jutka, és Marika elmentek reggelizni, én bölcsebbnek tartottam, ha a buszos utazás előtt, inkább nem eszek. A tavalyi buszos utazás emléke Muxiáig elővigyázatossá tett.

11 órakor megérkeztünk Muxiába. Már a busz ablakából megláttam a Delfin albergét. Rózsa, aki szíve-lelke irányítója ennek a magyar szállásnak Jutka jóvoltából, már tudta, hogy jövünk. A buszállomástól a szálláshelyig mentünk, de zárva volt. Ezért bementünk egy bárba, hogy én is enni tudjak. A bár előtt zarándokok csoportja ült. Halottuk, hogy egyikük magyarul telefonál. Sziasztok!- köszöntünk nekik, és így ismerkedtünk meg későbbi háló társainkkal, Viktorral és csapatával, valamint Erzsikével. A reggeli a bárban felejthető volt. Ezért kerestünk egy boltot, és bevásároltunk. Minden volt a palettán, amit csak szerettünk. Sonka, sajt, gyümölcslé, gyümölcsjoghurt, vaníliás-csokoládés puding, tonhal, olívabogyó. Kalória bevitelre vágytunk, sok-sok kalóriára! Miután kinyitott a szálláshely elrendezkedtünk, ettünk, majd sétálni indultunk. Elmentünk a templomhoz, a nullás kilométer kőhöz, a kereszthez, és sok-sok fotót készítettünk a nagy köveken, az óceán partján. Marika, és Jutka lefeküdtek a kövekre, és úgy nézték a szépséges felhőket. Arcukon napszemüveg, hogy védjék szemüket a naptól. Megbeszéltük, hogy este vissza térünk misére, és megnézzük a naplementét.

Nagyon otthonosan éreztük magunkat a Delfinben. Rózsával élmény a beszélgetés. Elmondta, hogy egy új útvonalat jártak végig, aminek Mária út a neve, és Bragatól indul, és Muxiáig tart. Bragaról azt kell tudni, hogy egy Győr nagyságú városban több mint harminc templom van. Portugália Rómájának is nevezik. Van egy mondás mely szerint: „ Lisszabon ünnepel, Portó dolgozik, Braga imádkozik.” Megkérdezte lenne-e kedvünk játszani. A játék az volt, hogy meg kell keresni egy kőbe vésett szemet, szelfizni kell vele, és a jutalom egy üveg bor. Marika kiment a mosdóba, majd mikor visszatért nagyon nevetett. A napozás eredményeként a köveken úgy barnult le az arca, hogy kimaradt a napszemüveg. Rózsa adott jó minőségű krémet, és azzal kente be Marika az arcát. Erzsikével együtt elmentünk a templomhoz megkeresni a követ, amelyen a szem volt. Néztem a köveket, és Braga volt az eszemben. „Atya világ 30 templom. De kár, hogy már nincs időnk megnézni!”  A szemet nem találtuk meg. A misén azonban részt vettünk. Mise után kiültünk a kövekre, és vártuk a naplementét. Erzsike megkérdezte, hogy pontosan melyik úton jöttünk, mert ha jártunk Barcelosban, akkor járnunk kellett Bragaban. Hú, hát belém jött olyan ideg. Voltunk ott, és nem vettük észre azt a sok templomot?! Marika megnézte a telefonján a fotókat, és tényleg volt helyszínnek megadva Braga. Ez nem igaz! Én főbe lövöm magam! Már semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra a sok csodás templomra. A lányok körülöttem jókat nevettek rajtam. Közben írt Andorkó Marika, hogy vegyünk egy üveg bort igyuk meg, és az üres üvegbe tegyünk bele egy papírt az adataival, és dobjuk az óceánba. Lehetőséget teremtve a „havi fixesnek”, hogy megtalálja őt. A nap ment lefelé, már készen álltunk a telefonokkal a fotózásra, amikor becsúszott a horizontra egy felhő, és mindent kitakart. Hűvösödött az idő, és vissza mentünk a szállásra. Sajnos a szemet nem találtuk meg. Lefeküdtünk aludni. Nagy csend volt a szobába. Én még gyorsan megnéztem az útvonaltervünket, és megkönnyebbülve láttam, hogy nem érintettük Bragat. Azután fenn az emeletes ágyon nevetni kezdtem, azzal az igazi megállíthatatlan fuldoklós nevetéssel. Eszembe jutott, hogy mit mondott nekünk Berkes Marika, mikor a kalapjainkról beszélt. Egyik nap, amikor a templomnál pihentünk azt mondta Jutkának: „Annyira jól áll neked ez a kalap, úgy nézel ki benne, mint egy úrinő!” Mikor Padrónnál ebédelni mentünk, én felhajtottam a kalapom szélét, és úgy tettem rá a napszemüvegemet. Marika rám nézett, és azt mondta: „Úgy áll a kalap a fejeden, mint a Nagy ho ho horgászban a kukacnak!” Jutka kérdezte mi a csudát nevetek? Megpróbáltam neki elmondani, de csak az elejéig jutottam, mikor Marikának is eszébe jutott a történet, és ő is kegyetlenül nevetni kezdett. Jutkának nem bírtuk elmondani, mi a történet vége, mert ránk szóltak, hogy fejezzük be, mert korán reggel ébrednek az extrém túrázók. Borzasztó nehéz volt megállítani a nevetést. Utoljára akkor nevettem ennyire, amikor Andorkó Maris alatt a szuper szálláson éktelenül horkolni kezdett a német nő.

Reggel korán ébredtünk, hatkor útra keltünk. Mivel két nappal korábban érkeztünk Santiagóba, ezért felvetődött a gondolat, hogy menjünk le Muxiába gyalog, és nézzük meg a sokak által csodálatosnak vélt tájat. Tudtuk, hogy ehhez az úthoz három nap kell, ezért egyet busszal kívántunk megtenni. A recepción kaptunk egy térképet, amelyen be volt jelölve az út, ami vissza visz a camino útvonalra. A sötétben semmit nem láttunk a térképből. Jutka, és Balu előző este megtervezték az utat, a telefonos GPS segítségével meg is találtuk a jeleket. A központi buszpályaudvar nagyon messze volt tőlünk, ezért a gyaloglás mellett döntöttünk Negreiráig. Utunk egy kis erdőbe kanyargott, majd hegynek felfelé kapaszkodva egy kis aszfaltútba torkollott. Esni kezdett az eső, ezért feltettük az esővédőt, és az esőkabátot. Szórvány falvakon és ligeteken haladtunk keresztül. Számomra olyan volt, mint a francia út folytatása. Imádkozni kezdtem, úgy, mint előző évben minden reggel. Magamban énekeltem a Jézus szíve zsoltárt:

Jézus szíve, szeretlek én, segíts át az élet tengerén.
Ha vihar kél fejem felett, legyen oltalmam szelíd szíved.
Minden veszélyt elűz egy mosolyod,
s lelkem megnyugszik, ha veled vagyok.
REF:JÉZUS SZÍVE SZERETLEK ÉN, SEGÍTS ÁT AZ ÉLET TENGERÉN.

Jézus szíve, szeretlek én, segíts át az élet tengerén.
Ölelj magadhoz engemet, hogy mindig jobban szeresselek.
Te légy tanítom, és jó pásztorom,
szívemet-lelkemet reád bízom.
JÉZUS SZÍVE, SZERETLEK ÉN, SEGÍTS ÁT AZ ÉLET TENGERÉN.

Jézus szíve ,  szeretlek én, segíts át az élet tengerén.
Dallal kereslek tégedet, vigasztald meg árva szívemet.
Rózsákat hintek oltárod elé,
hogy szálljon illatuk az ég felé.
JÉZUS SZÍVE, SZERETLEK ÉN, SEGÍTS ÁT AZ ÉLET TENGERÉN.

Szebbnél-szebb imák jutottak az eszembe:

Hiszem, hogy van egy Isten,
Ki végül egy velem.
Őbenne forr a Minden,
Csillagpont-végtelen.

És vonzásába ő fog,
És bennem ő kering.
A tettemben végső ok,
Szemedből rám tekint.

Hiszem, hogy van egy Isten,
Ki megóv és vezet.
Ki kézen fog szelíden,
S vihara zúgva zeng.

Akiben fénysugár ég,
Ki végső hatalom.
Aki a cél s a szándék
A kereszt-utakon.

Akiben egybeömlik
A bánat és öröm.
Hegyeket rengető hit
És halk virágözön.

Hiszem, hogy van egy Isten,
Egy végső akarat.
A szűk ösvény a szirten
Mely szabadságot ad.

Ki kemény, mint a kőfal,
És aki befogad.
Rigóban rezzenő dal,
És láva-zuhatag.

Akihez sose késő
És fény-ívébe von –
Hiszem, hogy van egy végső
Feloldó hatalom.

Észre sem vettem, hogy egyre párásabb lett a levegő. Számomra megszűnt az idő. Szemléltem a szépséges tájat, és mondtam az imákat. Találtunk egy reggeliző helyet, ahol egy nagyon talpraesett tulajdonos szolgált ki bennünket. Jutka bőséges reggelit vásárolt: tortillát, almás pitét, kakaót, narancslevet. Az eladó azt hitte két embernek vásárolt, majd mikor látta, hogy egyedül viszi ki az asztalhoz a reggelijét, elismerően nézett utána. Marika szintén bőséges reggelit vásárolt, a narancslé helyett kávét ivott. Elismerően beszéltünk a tulajdonos üzleti érzékéről, és gyorsaságáról. A település után a camino emelkedni kezdett, hosszan gyalogoltunk felfelé, amíg eljutottunk Ponte Maceriába. Egy szépséges középkori hídon keltünk át a Rio Tambrén. A hídról szép kilátás nyílt a folyóra, néhány restaurált malomra, ill. egy szép liget közepén álló tanyára.

Jutka már az első buszmegállónál mondta, hogy itt egy buszmegálló. Több buszmegállót is megnéztünk, de sehol nem volt kitéve menetrend. Azután láttunk egy fiatal nőt, aki a kertjében felszedett krumpli szárait traktorra tette. Megkértük segítsen nekünk, és ő villámgyorsan megnézte a neten, hogy 15 perc múlva jön egy busz. Megjött a busz, felszálltunk, de a sofőr mondta, hogy a 2 km-re lévő Negreiráig megy. Ezért mi leszálltunk, és begyalogoltunk Negreirába. Megkerestük a központi buszmegállót, ami tulajdonképpen két felfestett busz feliratból állt. A buszmegálló melletti bár ablakában láttuk, hogy Olveiroába, ahonnan másnap szerettünk volna indulni 17:25-kor indul a busz. Beültünk a bárba vettünk három tonicot, majd még hármat, és megbeszéltük, hogy Negreirában maradunk, és másnap Muxiáig utazunk busszal. A szállásunk a Szent József aubergében lett. Tágas terek, igényes konyha, étkező, és udvar jellemezte. Lezuhanyoztunk, pihentünk, majd elmentünk vacsorát venni. Vettünk 13 Euróért sonkát, sárga dinnyét, sajtot, croasszant, Filippino kekszet, mindenféle finomságot. A fenséges vacsora után aludni tértünk.

Eljött a nap, mikor Berkes Marika végre eljutott a hőn áhított Santiágóba. Korán keltünk, volt bennünk némi izgatottság. 25 km állt előttünk. Abban reménykedtünk, hogy sok lesz az erdő, és csak keveset kell forgalmas főút mellett haladnunk. Jutkában, és bennem még élénken élt a tavalyi beérkezés emléke. Most egy másik útvonalon, más érzésekkel érkezünk. Egy út menti kávézóban sült szalonnát, és tükörtojást rendeltünk, éppúgy, mint 2018-ban. Megérkezett a „szimpatikus” szobatársunk is, de még csak nem is köszönt nekünk. Már nem siettünk, tudtuk, hogy van szállásunk, és az eddigi 34-38 km-hez képest a 25 km lassabban is elérhetőnek tűnt. Szép településeken mentünk keresztül, több vadonatúj szálláshelyet is láttunk. Egyre melegebben sütött a nap, és Santiágó még nem volt sehol. Leültünk egy picinyke bár székeire, és én elővettem az Andorkó Marikától rám hagyományozott magyar zászlót. Egyre hangosabb lett az autók hangja, majd egy magaslatról megpillantottuk a várost. 5 km-t kellett még gyalogolnunk, mire elértük a város határát. Nem is láttunk helyiségnév táblát, egyszer csak ott voltunk. Haladtunk a katedrális tornyai felé. Azon a zsúfolt utcán vezetett az utunk, amelyen tavaly a búcsúba mentünk. Zsúfolásig volt a város emberekkel. Beértünk a főtérre, táska a hátunkon. A téren már csoportokban ültek a zarándokok. Az egyik csoport megszólított bennünket, és megkérdezték, hogy melyik utat jártuk végig, és honnan jöttünk. Majd mikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, magyar szavakat mondtak nekünk. Fotókat készítettünk, majd a katedrálissal szemközti városháza hűvös árkádjai alatt pihentünk, és néztük a katedrális szépen felújított homlokzatát. Hihetetlen volt, és mégis igaz! Újra ott voltunk, örömtáncot járt a lelkünk! Van a katedrálisban valami, ami szinte megbabonáz.  Láttunk csoportokat érkezni, és énekelni, ujjongva ugrálni. Képek villantak fel az agyamba, az utunk legmeghatározóbb pillanatai. Pamplona, Burgos, Leon, Hospital de Obrigo, Astorga, Foncebadón, Portó, Tui, Padrón. Eggyé vált a két út. Méltó megünneplése az 50 évnek, amióta létezünk. Fél évszázad. Megéltünk egy napfogyatkozást, egy ezredfordulót, egy századfordulót, a rendszerváltást, technikai forradalmakat, számtalan zenei stílusváltást, generációk eltűnését, halálos betegség legyőzését, gyermekből felnőtté váltunk, szülők lettünk, és itt állunk a nagyszülői lét küszöbén. Hálát adni jöttünk, és azért is hálásak vagyunk, hogy itt lehetünk, hogy együtt lehetünk itt, úgy, ahogyan terveztük.

Én Krisztust kerestem. Nem azt, aki távol
Int felénk egy fényes, örökös hazából.
Én Krisztust kerestem, akiben a lélek
Egyszerű imával a lelkünkhöz érhet.

A főtérről a katedrális oldalánál lévő ajándékbolthoz mentünk, hogy leadjuk a táskáinkat. Marika, és Jutka bementek a katedrálisba, de nagyon hamar kijöttek. Kiderült, hogy a templom belső munkálatai miatt szinte semmit nem lehet látni. Újra bementünk hárman, és felmentünk Szent Jakab szobrához, azért, hogy megöleljük. Majd Szent Jakab földi maradványait tartalmazó ereklyetartóhoz mentünk. Tavasszal Siklóson jártam, és a várban egy kovács szerencse patkókra készített feliratot. Készített nekem is egy patkót Camino felirattal. Ezt a patkót hoztam el most Szent Jakabnak, és helyeztem el a hamvai mellett. Marikának nagy csalódás volt a katedrális belseje, hogy nem láthatott misét, és nem látta mise közben a botafumeriot.

Templom

Különös érv. Szíven üt a szó:
– A vallás a templomba való!
Az igazat nem vitatom soha:
Egész világ az Isten temploma!

Jól vigyázz, ha formálod szavad
Mert templom vagy te is, te magad.
A fű, a lepke, bársonyos moha:
A teremtés az Isten temploma!

Akkor is, ha lázad, és tagad
Alkotót a szabad akarat.
Képmás, mégis önálló csoda:
Minden ember Isten temploma!

A katedrálisban tett látogatás után, elmentünk a kedvenc éttermünkbe, de sajnos zárva volt. Ezért kerestünk másik éttermet, és megebédeltünk. A lányok lencselevest kértek, és sült csirkét. Nekem saláta volt az első menü. Ezután megkerestük a szállást, ami 2,4 km-re volt a központtól. Tiszta, rendezett szállásra érkeztünk a privát szobába, amin sajnos nem volt ablak. A spanyol zarándokok hangosan beszélgettek, így mi nehezen tudtunk elaludni. Berkes Marika rendre intette őket. Így telt az éjszakánk Santiagóban.

Már világos volt, amikor felébredtünk. Jól esett az elsötétített szobában az alvás. Miután elkészültünk elköszöntünk szállásadónktól, aki már a bárban tevékenykedett. Szerettünk volna frissen sült péksüteményt enni, de még minden be volt zárva. az egyik kirakatban láttuk, hogy pékek készítik elő sütésre a tésztát. Pontevedra volt az úti célunk. A Ría Pontevedra torkolatvidékén egyébként is érdekes útszakasz várt ránk. Tengerszintről indultunk, majd egy erdős sávon felfelé kapaszkodtunk. A meredek kapaszkodó után egy zarándokmotívumokkal díszített ivó kutat találtunk. Egyre több zarándok volt már az úton. Találkoztunk a német lányokkal, a közvetlen német fiúval, és a szlovák sráccal, aki két fontos szót tudott magyarul, a debreceni párost, és a hortobágyi húsos palacsintát. Jutka napok óta szeretett volna kakaót inni. Találtunk egy bárt, épp akkor nyitott ki. Szerencsére volt finom kakaó a bárban, és csupán két percet kellett várni a friss croissantra. Megettük a tartalék kajánkat, hogy ne kelljen cipelni. A bőséges reggeli után elindultunk Pontesampaio felé. A Verdugo folyó fölött elegáns kőhíd vezetett át, a hídról jól lehetett látni a homokos partot, ami kellemes pihenőhelynek ígérkezett. Jutka meg is jegyezte, hogy milyen jó lenne pihenni egyet a homokos parton. Ezután újra emelkedő következett, megint csak úgy éreztük, mint egy évvel korábban, hogy folyamatosan felfelé kell menni. Nehézséget okozott még az is, hogy valamiért macskakövekkel kikövezték a zarándokutat. Egyre melegebb lett. Beérkeztünk Pontevedra elővárosába. Finom illatokat éreztünk, és megpillantottunk egy bárt, ami előtt két középkorú nő polipot sütött. Galíciában nagyon finom polipot készítenek. Tavaly nem mertük megkóstolni a finom csemegét. A pincértől tapast kértünk, és amíg vártunk, én oda mentem megnézni, hogy készítik a polipot. Egy nagy üstben főzték, majd kiszedték, ollóval felkarikázták, és finom fűszeres olajjal leöntötték, majd egy fatányéron szervírozták. Leültem az asztalunkhoz, és néhány perc múlva, már hozták is a polipot. A hölgyek úgy értékelték a standjuknál tett látogatást, hogy rendeltem polipot. Marika egyáltalán nem szereti a halat, de azért megkóstolta a váratlan csemegét. Jutka, és én jóízűen belakmároztuk a tányér polipot, és kenyérrel kitöröltük a tányéron maradt olajos öntetet. Már egyáltalán nem voltunk éhesek, mikor kihozták a lazacos szendvicset. A Tapas ugyanis apró ételt jelent, és mi véletlenül most ezt rendeltük. Valójában krumplis tortillára voltunk éhezve. Büszkén küldték haza a lányok a polipról készült fotót a férjeiknek. Balu meg is jegyezte, hogy Jutka még ennyi év után is tud meglepetést okozni neki.

A kielégítő ebéd után elindultunk szállást keresni. Találtunk is egy hostelt ami előtt már több zarándok ült, de az csak egy fél óra múlva nyitott ki. Ezért tovább mentünk a központba. Pontevedra a régió üzleti, és turisztikai központja. Rendelkezik középkori városmaggal, amelyen áthalad a camino útvonal. A főtéren egy utcai zenész a Beatles, Yesterday című számát játszotta. Megláttunk egy egyedülálló kápolnát a Santuario da Peregrinát. Ez a kápolna fésűs kagyló mintájú alaprajzra épült. Az előtérben két férfi kegytárgyakat árult. Jutka segítséget kért tőlük szállás ügyben. Mondták, hogy nagyon telítettek a szállások, de adtak egy várostérképet, és bejelölték a lehetséges szálláshelyeket. Bejártuk a régi negyedet, de minden szálláson el volt helyezve a megtelt tábla. Sajnos feladtuk, és úgy döntöttünk tovább megyünk a következő településig, ahol szálláshelyet találhatunk. Így nem néztük meg a jelenések kápolnáját, és a híres Basílica de Santa María A Grandet.

A városból kivezető római kori alapokra épített hidat renoválták, ezért egy új hídon keltünk át a Lérez folyón. Egy parkon át vezetett az út, ahol feltöltöttük a kulacsainkat, és beszéltünk két zarándokkal, akik kérdezték, hogy mennyit kell még menni a következő szállásig. Jutka mondta, hogy még 12 km van hátra. Vasúti sínek mellett mentünk az eukaliptusz erdőbe. Gyönyörű volt az ösvény a délutáni napsütésben. Jutka felvetette, hogy egyébként akár mehetnénk 50 km-t, és aludhatnánk a szabadban is. Berkes Marika előtérbe helyezte, hogy megveri Jutkát, ha ezt még egyszer felhozza. Jutka kérdezte, hogy megvédem-e, de én nem akartam állást foglalni kettőjük között. Azt válaszoltam, hogy inkább felveszem, és felteszem a youtubra, azzal a címmel, hogy békés zarándokok Santiago felé. Ezen a szakaszon nagyon sokat nevettünk. Ráadásul a fűszeres polip állandóan inni akart, ezért jó sokat ittunk, és pisiltünk. A nevetés felüdít, könnyebbséget hoz, és enyhíti a fájdalmat. (Charlie Chaplin)

A nevetés a legjobb orvosság. Mindegy, mennyire rossz vagy kilátástalan a helyzet, a humor, a huncutság és a szívből jövő nevetés mindig belefér. Ha megtanulunk nevetni magunkon, nyitottabbá válunk a mélyebb emberi kapcsolatokra és az alázatosabb tanulásra.(Robin Youngson)

Barroban találtunk szálláshelyet. Már nem tudtak ágyat adni, matracot kaptunk mindhárman a hospitalero szobában. Egy dél-amerikai család aludt még ott velünk, két aranyos kisgyerekkel. Közös vacsorán vettünk részt, ahol gazpacho, tortilla, és dinnye volt a menü. Sokan ültünk az asztalnál, de a legtöbben a németek voltak. A szálláshelyet áthatotta a hippi hangulat. Jutka nagyon boldog volt, hogy a tortilla kívánságát is teljesítette a jó Isten.

Éjszaka sokáig nem tudtam elaludni. Annyi mindent kellett gondolni. Portóból jöttünk kifelé, és az egyik falon nagy piros betűkkel ott volt egy felirat, amire azt hittem, csak véletlen. Azután még Portugáliában haladtunk az úton, én lehajoltam felvenni egy követ, és Marika rámutatott egy könyvre, amit valaki ott hagyott az erdőszélen, egy nagyobb kövön. Coelho: Hippi című könyve volt angolul. Coelho az én kedvenc íróm. Azt hiszem az ő könyvei hatására indultam zarándokolni Spanyolországba. Pontevedrában ma a Yesterday, és most itt vagyunk egy hippi tanyán. Vajon mit szeretne mondani az Úr??

Coelho ezt írja a Hippiben: Aki igazán meg akarja ismerni önmagát, annak először a világot kell megismernie

A megbocsátás nehéz mesterség. Minden gyilkosság közül az a legrosszabb, amelyik az életörömöt öli ki belőlünk. Mindig valami jobbat keresünk, így elszalasztjuk életünk nagy lehetőségét. A látható énünk, az, akinek hisszük magunkat, csak egy körülhatárolt hely, aminek semmi köze a valódi énünkhöz. Ezért esik annyira nehezünkre meghallani azt, amit a lélek mond, ezért próbáljuk inkább megzabolázni, hogy helyette a terveinket követhessük: a vágyainkat, a reményeinket, a jövőnket. Rengeteg érzelem mozgatja az ember szívét, amikor úgy dönt, hogy spirituális útra lép. A cél lehet nemes: mint amilyen a hit, a felebaráti szeretet vagy a jótékonykodás. De lehet egyszerű szeszély is, félelem a magánytól, kíváncsiság és a szerelem vágya. Mindez azonban nem is számít. Az igazi spirituális út erősebb, mint bármelyik ok, amely elindít minket rajta. Minél többet engedünk be magunkba a világból, annál többet kapunk belőle vissza: legyen az akár szeretet, akár gyűlölet.

Yesterday szövege magyarul

Tegnap minden bajom olyan messze tűnt
Most úgy néz ki mintha itt maradnának
Oh, hiszek a tegnapban

Hirtelen nem vagyok olyan ember mint azelőtt
Egy árnyék lóg le rólam
Oh, tegnap hirtelen jött

Miért kellett elmennie, nem tudom, nem mondta
Mondtam valami rosszat, most csak vágyom a tegnapra

A tegnapi szerelem olyan könnyű játék volt
Most szükségem van egy helyre ahova elbújhatok
Oh, hiszek a tegnapban

Miért kellett elmennie, nem tudom, nem mondta
Mondtam valami rosszat, most csak vágyom a tegnapra

A tegnapi szerelem olyan könnyű játék volt
Most szükségem van egy helyre ahova elbújhatok
Oh, hiszek a tegnapban

Még sötét volt kinn, amikor levittük a táskánkat a közös előtérbe. Mellettem egy idősebb férfi csomagolta el a holmiját a táskájába. Gyönyörűen hajtogatott ruhák, minden precízen rendszerezve került a hátizsákjába. Egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, mikor az én táskám belsejére gondoltam. A szállás előtt jutott az eszünkbe, hogy tegnap elfelejtettük megkeresni az induló jelet. Valamiért, mi Marikával vissza akartunk menni a tegnapi utolsó jelhez, hogy onnan folytassuk az utat. Az ötlet nem bizonyult jónak. Jutka mondta is, hogy szerinte új jelet kellene keresni. Mint utunk során többször, újra segítséget kaptunk, és elindultunk Tui külvárosa felé. Búcsúzóul még láthattunk egy XI. században készült kolostort. Magunk mögött hagytuk a várost, és egy középkori hídhoz vezető gyalogúton indultunk tovább. A hídon nem keltünk át, hanem balra fordultunk a földútra. A Via XIX római út mentén haladtunk tovább. Az autópályát is keresztezte utunk, azután fákkal benőtt útszakaszon haladtunk, majd egy útszéli kereszt mellett kijutottunk egy tisztásra. Itt állt Szent Telmo keresztje, aki 1251-ben ezen a helyen betegedett meg, és vitte el a láz. Ezután a folyóval párhuzamos erdei útra tértünk, és elszórt házakból álló falucskán keresztül Magdalena-hoz értünk. Itt egy kálvária dombot láttunk keresztekkel. Ezután csendes vidéki úton haladtunk tovább. Sok ismerőssel találkoztunk, és sokszor hallottuk a „Buen Camino!” köszönést. Porrino városában egy idős férfi integetett Marikának. Marika ránézett, és könnyes lett a szeme. Amikor azután beléptünk a templomba Marika arcán könnycseppek gördültek le. Lelke átalakulóban volt, peregrinosszá vált. A keresztény ember, úton lévő ember (homo viator), aki nem feledkezik meg arról, hogy az embernek miután kiűzetett a paradicsomból végig kell mennie a bűn és szabadulás hosszú és gyötrelmes útján, és csak élete végén juthat el a mennyei Jeruzsálembe, hogy ott Istennel és Krisztussal találkozzon (Jel 21-22). A zarándoklat tehát nem csupán egy ősrégi, szinte minden vallásban meglévő szokás, hanem az emberi élet tükre (speculum humanae vitae).

Boldog az az ember, aki benned találja erejét,

aki szívében zarándokútra készül. (Vásárhelyi Anzelm)

Hiszem, hogy megszabadít előítéleteimtől.
Hiszem, hogy megváltoztatja szokásaimat.
Hiszem, hogy legyőzi közömbösségemet.
Hiszem, hogy szeretettel tölti el lelkemet.
Hiszem, hogy megállít a rossz előtt.
Hiszem, hogy felbátorít a jóra.
Hiszem, hogy legyőzi szomorúságomat.
Hiszem, hogy szeretettel tölt el Isten igéje iránt.
Hiszem, hogy elveszi kicsinyhitűségemet.
Hiszem, hogy megerősít szenvedésemben.
Hiszem, hogy áthatja egész lényemet.

A zarándokút legszebb, és egyben legmeghittebb pillanatai ezek. Már három zarándok folytatta az útját Mos felé. Marika széles mosollyal az arcán köszönt a helyi lakosoknak is, akik szembe jöttek velünk. Mos városában leültünk egy kút melletti padra, és Marika kedvesen intett, egy nőnek, aki odajött hozzánk, és elmondta, hogy neki is van egy alberguéja a városban. Mos egyébként nagyon tetszett nekünk, szép tiszta város benyomását keltette. Új szálláshellyel rendelkezett, valamint egy étterem is volt a szállással szemben. Most, mi nem választottuk Mos városát, hanem tovább indultunk Redondela felé. Megismerkedtünk egy kedves német fiúval, majd egy beszédes szlovák fiúval. Ezután egy 235 méter magas emelkedő következett, és miután lefelé jöttünk Redondela elővárosában találtunk egy szállást, ahol étterem is volt. Nem mentünk tovább. Úgy döntöttünk, hogy maradunk és pihenünk egyet. Hat emeletes ágy volt a szobában, de csak hárman aludtunk benne. Voltak két ágyas szobák is, ahová a mi szobánkon keresztül lehetett bejutni. Az egyik szobában egy középkorú pár lakott, a másik szobában két fiatal lány. Zuhanyzás után az étterembe mentünk, és megebédeltünk. A lányok levest ettek, én salátát. Az igaz, hogy romlott a szemem, de én a salátákat egyre kisebbnek láttam, és eltűnt róluk a tonhal. A spagettiről is hiányzott a hús, az én csirkesültem pedig egyenesen felejtős volt. Nagyon sok vendég érkezett az este folyamán az étterembe. Mi ennek azért örültünk, mert a sörhöz adtak chipset, amit a vendégek rendszerint meghagytak, és mi szépen belakmároztuk. Kajánk még volt a tegnapi vásárlásból, de azt a hűtőbe tettük, és úgy döntöttünk jó lesz reggelire. Áldás volt a redőny a szobánk ablakán. Végre sikerült a sötét szobában mélyen elaludni.

Július 18-ötödik nap

Korán reggel készülődtek a zarándokok, és készülődtünk mi is. Elhagytuk a szálláshelyet, és máris hozzánk csatlakozott egy nagytestű kutya. Hát te kutyus hova mész? – kérdeztem tőle. Azután rájöttem minket akar vezetni az úton. Pontosan ismerte az utat. Néha előreszaladt, majd vissza jött, és közöttünk zarándokolt. Marika egy kicsit sem bánta volna, ha elhagy minket, de a kutyus hűséges társunkká szegődött. Árnyas, természetes gyalogutak következtek. Egy kis faluban letértünk az útról és a kutyus előre szaladt. Ám a kijelölt ösvény vissza vezetett az úttestre, és a kutya ott állt velünk szembe, és szinte vigyorgott. Erdei ösvényen haladtunk, és egy mezőre lettünk figyelmesek, ahol szarvasmarhák legeltek. Két kis bika borjú kijött a kerítésen, és boldogan legelészett a fák között. A mi kutyusunk hátul maradt, és szűkölni kezdett. Meglátták a borjúk a kutyát, és szaladni kezdtek felé. A kutya lóhalálában rohanni kezdett, a borjúk utána. Látszott, hogy nem először történik ez a fordított fogócska. Mikor a borjúk beugrottak a kerítésen a kutyus rohanni kezdett utánunk. Beértünk egy kis faluba. A település kávézójába zarándokok ültek. A kutyus felszaladt a teraszra, és meglátta a tulajdonos nő. Kiszaladt egy pórázzal, és megkötötte a kutyát. Hűséges társunk még sokáig nézett szomorkodva utánunk. Készítettem egy fotót róla, és csak most a feltöltéskor láttam meg a bundáját. Nézzétek figyelmesen! J

Izgatottak voltunk, hiszen azon a napon léptük át a portugál-spanyol határt. Előző nap láttunk egy hirdetést, ami egy csodaszép alberguét hirdetett. Megtaláltuk, és bementünk a bárjába megreggelizni. Frissen facsart narancslevet, és szendvicset kértünk. Marika kávét kért. Az eladó, annyira izgatott volt, hogy végül két kávét hozott ki, egy tejeset, és egy amerikai kávét. Jutka szeretett volna vanília krémes sütit a kávéhoz, de sajnos csak cukros ízesítésű volt, ezért kapott hozzá lekvárt. Volt egy olyan érzésünk, hogy nem fogunk inni frissen facsart narancslevet, mert az eladó legalább 20 percig facsarta egy kis kézi facsaróval, mire készen lett. Valencahoz érkeztünk, amelynek fő nevezetessége a hatalmas erődítmény a Fortalezza. A keskeny macskaköves utcák ajándékboltokkal, bárokkal, éttermekkel, és panziókkal vannak tele. Átmentünk az erőd főbejáratán, és leültünk egy bárnál, ahol jégkrémet rendeltünk. Egyre melegebb lett, és mi folytattuk utunkat a bevásárló utcán. Marika vett a kis unokájának egy szépséges szakálkát. Betértünk egy szép templomba. A templomhoz vezető lépcsőn fiatal rákbeteg lány ült a barátnőjével. Úgy szerettem volna oda menni hozzá, és megölelni. Mikor kijöttünk a templomból sajnos már nem láttuk többé. Elhagytuk Valencát, és a Nemzetközi Hídon átjutottunk Spanyolországba. Ujjongott a lelkünk. Annyira sokat jelentett nekünk Spanyolország a 2018-as út miatt. Mariskának készítettünk videót, és nagyon boldogok voltunk.

TUI történelmi határváros. Arculatát az eredeti középkori város határozza meg. Központjában a  Catedral de Santa Maria, ami 1120-ban épült, később gótikus elemekkel díszítették. A katedrális mögött volt a zarándokszállás, ami szépen fel volt újítva, és mosási, és szárítási lehetőséget is biztosított. Az albergue portáján a hölgy nagyon kedves volt, és látszott, hogy gyűjti a szent képeket. Neki adtam a második szent képet, amit magammal hoztam. A zarándok igazolványunkban látta, hogy az első estét Portóban Abelnél töltöttük, és mondta, hogy Abel nagyon jó barátja. Az ágyam az ablaknál volt, és ha kinéztem egy gyönyörű templombejáratot láttam. Olyan volt, mint ha haza érkeztem volna. Alig vártam, hogy lezuhanyozzunk, és betegyük a ruháinkat mosni, mert azután elindultunk megnézni a katedrálist. (Andorkó Maris ismeri nálam ezt az állapotot! J) A katedrális gyönyörű volt. Elegáns kerengője az egyetlen máig fennmaradt középkori katedrális kerengő Galiciában. A katedrális belső tere is egyedülálló, benne a mórölő Szent Jakabnak szentelt kápolna. A ruhákat kimosta a gép, és nekünk sajnos el kellett hagyni a katedrálist. A szállás két oldalán templomok voltak. ( Képzeld Maris jobbra nézek ott is templom,balra nézek ott is templom. Elmondhatatlan, amit éreztem! J) A ruhákat szárítóba tettük majd elmentünk bevásárolni. Salátát vettünk tonhallal vacsorára. Miután mindennel elkészültünk misére mentünk. Szépséges mise volt egy közeli templomban. A mise végén bejött egy alkoholista pasi, és bele szólt az atya szövegébe, majd sorba állt ostyáért. A pap nem adott neki ostyát, félre állította. Amikor véget ért a mise behívta a sekrestyébe, és kegyetlenül leszidta a férfit. Kezdtük úgy érezni, hogy ezen az úton az alkoholizmus problémáival kell szembesülnünk. A mise ideje alatt a templom melletti téren egy kórus énekelt szebbnél-szebb dalokat. Mise után bevásároltunk másnapra, majd aludni tértünk. Nagyon nehezen tudtam elaludni, mert a fölöttem fekvő nő,és a Jutka fölött fekvő barátnője folyamatosan csomagolt,és világított a fejlámpával. Ezenkívül tele lett a lelkem szebbnél-szebb érzésekkel, előjöttek a tavalyi gondolatok, emlékek.

Úti imádság

Uram, Jézus, járj előttem,
ha lankadok, állj mögöttem,
Pajzsomként lebegj fölöttem,
jobbról, balról segíts engem.
Mindig téged keresselek,
mindig találkozzam veled,
minden léptemben szüntelen
te, csak te jöjj szembe velem.
Te légy szavam a nyelvemen,
más szavával te szólj nekem.
Minden egyes pillantásom
mindenkiben téged lásson.
Te légy utam az utamban,
utam végén a jutalmam...
Amen.