Gyermekkori álmok
Haragszanak rám,
Számon kérik,
Hogy belőlük semmi se lett.

Gyermekkori álmok
Eljárnak hozzám,
Gúnyolódva bírálják az életemet.

Másnak indultál, és ide jutottál.

Gyermekkori álmok,
nincs veszett remény,
Csak azért is megmutatom,
Hogy ki vagyok én.

Nem kellett túl korán kelnünk, hiszen csak kilenc után indult a buszunk. Hála egy nem túl szimpatikus szobatársnak, sajnos mégis korán ébrednünk. Volt velünk egy fiatal lány, aki órákon át beszélgetett az édesanyjával kihangosítva előző délután. Na, ez a lány úgy gondolta, hogy hajnalban indul. Ezért feltette a fejlámpát és a csörgős zacskóit pakolni kezdte a hátizsákjába. Azután a szemetét beledobta a kukába. 15 percen át készülődött. Felkeltem az ágyból, és oda álltam az ágyához, hogy lásson. Elindult kifelé, én mentem utána. A folyosón felkapta a cipőjét, és futni kezdett. Én meg nyugodtan bementem a mosdóba. Most is nagyon hiányzott Andorkó Marika, aki magyarul, úgy tudta osztani, az ilyen szobatársakat, hogy tíz percen belül eltűntek. Jutka, és Marika elmentek reggelizni, én bölcsebbnek tartottam, ha a buszos utazás előtt, inkább nem eszek. A tavalyi buszos utazás emléke Muxiáig elővigyázatossá tett.

11 órakor megérkeztünk Muxiába. Már a busz ablakából megláttam a Delfin albergét. Rózsa, aki szíve-lelke irányítója ennek a magyar szállásnak Jutka jóvoltából, már tudta, hogy jövünk. A buszállomástól a szálláshelyig mentünk, de zárva volt. Ezért bementünk egy bárba, hogy én is enni tudjak. A bár előtt zarándokok csoportja ült. Halottuk, hogy egyikük magyarul telefonál. Sziasztok!- köszöntünk nekik, és így ismerkedtünk meg későbbi háló társainkkal, Viktorral és csapatával, valamint Erzsikével. A reggeli a bárban felejthető volt. Ezért kerestünk egy boltot, és bevásároltunk. Minden volt a palettán, amit csak szerettünk. Sonka, sajt, gyümölcslé, gyümölcsjoghurt, vaníliás-csokoládés puding, tonhal, olívabogyó. Kalória bevitelre vágytunk, sok-sok kalóriára! Miután kinyitott a szálláshely elrendezkedtünk, ettünk, majd sétálni indultunk. Elmentünk a templomhoz, a nullás kilométer kőhöz, a kereszthez, és sok-sok fotót készítettünk a nagy köveken, az óceán partján. Marika, és Jutka lefeküdtek a kövekre, és úgy nézték a szépséges felhőket. Arcukon napszemüveg, hogy védjék szemüket a naptól. Megbeszéltük, hogy este vissza térünk misére, és megnézzük a naplementét.

Nagyon otthonosan éreztük magunkat a Delfinben. Rózsával élmény a beszélgetés. Elmondta, hogy egy új útvonalat jártak végig, aminek Mária út a neve, és Bragatól indul, és Muxiáig tart. Bragaról azt kell tudni, hogy egy Győr nagyságú városban több mint harminc templom van. Portugália Rómájának is nevezik. Van egy mondás mely szerint: „ Lisszabon ünnepel, Portó dolgozik, Braga imádkozik.” Megkérdezte lenne-e kedvünk játszani. A játék az volt, hogy meg kell keresni egy kőbe vésett szemet, szelfizni kell vele, és a jutalom egy üveg bor. Marika kiment a mosdóba, majd mikor visszatért nagyon nevetett. A napozás eredményeként a köveken úgy barnult le az arca, hogy kimaradt a napszemüveg. Rózsa adott jó minőségű krémet, és azzal kente be Marika az arcát. Erzsikével együtt elmentünk a templomhoz megkeresni a követ, amelyen a szem volt. Néztem a köveket, és Braga volt az eszemben. „Atya világ 30 templom. De kár, hogy már nincs időnk megnézni!”  A szemet nem találtuk meg. A misén azonban részt vettünk. Mise után kiültünk a kövekre, és vártuk a naplementét. Erzsike megkérdezte, hogy pontosan melyik úton jöttünk, mert ha jártunk Barcelosban, akkor járnunk kellett Bragaban. Hú, hát belém jött olyan ideg. Voltunk ott, és nem vettük észre azt a sok templomot?! Marika megnézte a telefonján a fotókat, és tényleg volt helyszínnek megadva Braga. Ez nem igaz! Én főbe lövöm magam! Már semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra a sok csodás templomra. A lányok körülöttem jókat nevettek rajtam. Közben írt Andorkó Marika, hogy vegyünk egy üveg bort igyuk meg, és az üres üvegbe tegyünk bele egy papírt az adataival, és dobjuk az óceánba. Lehetőséget teremtve a „havi fixesnek”, hogy megtalálja őt. A nap ment lefelé, már készen álltunk a telefonokkal a fotózásra, amikor becsúszott a horizontra egy felhő, és mindent kitakart. Hűvösödött az idő, és vissza mentünk a szállásra. Sajnos a szemet nem találtuk meg. Lefeküdtünk aludni. Nagy csend volt a szobába. Én még gyorsan megnéztem az útvonaltervünket, és megkönnyebbülve láttam, hogy nem érintettük Bragat. Azután fenn az emeletes ágyon nevetni kezdtem, azzal az igazi megállíthatatlan fuldoklós nevetéssel. Eszembe jutott, hogy mit mondott nekünk Berkes Marika, mikor a kalapjainkról beszélt. Egyik nap, amikor a templomnál pihentünk azt mondta Jutkának: „Annyira jól áll neked ez a kalap, úgy nézel ki benne, mint egy úrinő!” Mikor Padrónnál ebédelni mentünk, én felhajtottam a kalapom szélét, és úgy tettem rá a napszemüvegemet. Marika rám nézett, és azt mondta: „Úgy áll a kalap a fejeden, mint a Nagy ho ho horgászban a kukacnak!” Jutka kérdezte mi a csudát nevetek? Megpróbáltam neki elmondani, de csak az elejéig jutottam, mikor Marikának is eszébe jutott a történet, és ő is kegyetlenül nevetni kezdett. Jutkának nem bírtuk elmondani, mi a történet vége, mert ránk szóltak, hogy fejezzük be, mert korán reggel ébrednek az extrém túrázók. Borzasztó nehéz volt megállítani a nevetést. Utoljára akkor nevettem ennyire, amikor Andorkó Maris alatt a szuper szálláson éktelenül horkolni kezdett a német nő.