Szent Jakab ünnepe volt. Ezért nem közlekedtek a buszok Fisterre felé. Rózsa rendelt nekünk taxit. Csepergett az eső. A Delfin elé érkeztek friss pékáruval, és mi vettünk két bagettet. Megreggeliztünk, összecsomagoltunk, és jött is a taxi. Rózsa felhívta a figyelmünket, hogy vigyázzunk, mert a taxi sofőr nem aludt az éjszaka. Készítettünk fotót az alberge előtt, elbúcsúztunk, és elindultunk. Útközben a taxi sofőrnek mondogattam, hogy „No sleep!” Ő mondta, hogy semmi baj.  Azután hátra nézett a visszapillantó tükörbe és azt látta, hogy Jutka ásítozik. Mondta is, hogy a szőke ásítozik, azért álmos ő is.

Jó volt újra Fisterra utcáin utazni, és örömmel érkeztünk meg a Por fin-be a magyar szállásra. Nyitva volt az ajtó, ezért bementünk, és letettük a hátizsákokat. Csepergett az eső, de volt vészes. Úgy döntöttünk elmegyünk a kilátóhoz, és a GYÓGYÍTÓ kövekhez. A templomhoz értünk, amikor zuhogni kezdett az eső. Befutottunk a templom bejárata előtti előtérhez, ahol mélyen aludtak fiatal zarándokok. Láttuk, hogy esélytelen most eljutnunk a kilátóhoz, ezért vissza mentünk a kikötőhöz, és beültünk egy bárba, vártuk, hogy kinyisson az alberguénk. Aranka nagyon megörült nekünk, mi is neki. Megkaptuk az előző évi háromágyas szobánkat. Az eső elállt, így neki vágtunk az útnak a kilátó felé. Rengetegen voltak az ünnepnap miatt. Azért sikerült jó képeket készíteni. Elindultunk a gyógyító kövekhez, és csak meséltünk Marikának, minden kőcsomónál, ahol tavaly megálltunk. Most már célirányosan mentünk a kövekhez. Kívántunk, és a kövek mozogtak. Nagy élmény volt ez nekünk. Vissza tértünk a szállásra, és Aranka ajánlott egy nagyon jó hamburgerezőt. A szálláson megismerkedtünk egy hajdúszoboszlói anya-lánya párossal, valamint Imrével, akivel egy gépre szólt a jegyünk haza felé. A hamburgerező előtt minden asztal foglalt volt, ezért mi az emeleti asztaloknál kaptunk helyet. Kézműves hamburgert ettünk, ami nagyon finom volt, de a Maris tavalyi „mamalevesével” nem ért fel. A szállásra visszafelé bementünk egy boltba, és megvettük a bort. Ezután lementünk az óceánpartra kagylót szedni. Láttuk, hogy busz áll a parton, és egy házaspár jött velünk szembe, akiknél egy egész szatyor kagyló volt. „Ezek felszedték a kagylókat!”- kiáltottam fel. „Nyogodjál meg!- szólt Jutka. „Fog neked is jutni.” Elkezdődött a kagylóvadászat. Az óceán haragos volt. Felkavart hordalékkal elszínezett vizével, vadul csapkodott. Persze a legszebb kagylók a vízben voltak, így néhányszor felcsapott a hullám, és beterített vízzel. Marikával legalább két órán át kerestük a megfelelő kagylókat. Sokáig néztem lefelé. Egy alkalommal, mikor felnéztem a nap épp a szemembe sütött. A napsugarak között egy alak jött felém. Egy nagyon idős bácsi volt, akinek nem volt ránc az arcán. Széles mosollyal oda jött hozzám, és belenézett a zacskóba, amiben a kagylókat gyűjtöttem. Majd megmutatta az ő kezében lévő kagylókat. Elég nagyméretű szürke-feketét, egy rózsaszínt, és egy fehéret. Mindhárom kagyló alján még több kis kagyló volt. Én megnéztem, és mondtam, hogy ezek nem jók, mert túl öregek. A bácsi kedvesen mosolygott, és nekem akarta adni a kagylóit. Én is kedvesen mosolyogtam, de nem vettem el. Megláttam egy szép fésűs kagylót és lehajoltam érte. Amikor belenyúltam a vízbe, már tudtam, hogy hibáztam. Nem fogadtam el, a felém nyújtott ajándékot. Gyorsan felálltam, hogy elvegyem a bácsi által kínált kagylókat, de már nem volt sehol. Olyan volt, mint egy látomás.  „ Amit a szem nem lát, a szív azt is érzi. Coelho”

Miért fontos nekem, hogy kagylót szedjek az Atlanti-óceánból? Ahelyett, hogy vennék valamit, olyat szeretnék adni, ami természetes, ami csak ott található, ahol járok, ami kifejez az utamból valamit. Valami, ami jelzi, hogy tisztelem azt az embert, akire gondolva felveszem a kagylót. Azt szeretném, ha megértené, hogy ő mennyire fontos az én életemben. Most már van valamije, ami egy kicsit én vagyok.

Elhagytuk a strandot, majd a szálláson Arankától kaptunk papírt, tollat, és megírtuk a Mariska üzenetét. Aranka adott nekünk műanyag poharat, és azt mondta menjünk a part menti sziklához, és ott dobjuk be az üveget. Kiértünk a partra, és Jutka felhívta Mariskát facetime, hogy lássa, mi történik, és beszélni is tudjunk. A naplemente itt sem volt tökéletes. De négyen ültünk ott, és néztük az óceánt, a méteres hullámaival. Elmondhatatlan érzés volt. Naplemente után teljesítettük a küldetést, majd tiszta szívből nevetne lefeküdtünk a homokba, és néztük a felhőket.

„ Minden utat alaposan és tudatosan vizsgálj meg, és tegyél fel magadnak egy kérdést: „Van ennek az útnak szíve? Ha igen, akkor az út jó, ha nem, semmi haszna.”

A felhőkre nézve egy szívet láttam. Az óceán felett egy szabályos szívet. Megböktem Jutkát, és ő gyorsan lefotózta, majd elküldte Mariskának.

Felejthetetlen napot töltöttünk Fisterrában. Elképzeltem milyen jó lenne így élni. Milyen jó lenne vidámnak, kíváncsinak, és boldognak lenni. Minden pillanatot mélyen átélni, magunkba inni az életet. Újra hinni az álmokban. Tudni harcolni azért, amit elakarunk érni.

Fisterra a csodavilág. Látjuk-e még valaha? „Minden, ami egyszer megtörténik, lehet, hogy soha többé nem történik meg újra. De minden, ami kétszer történik, bizonyosan megtörténik harmadszor is! Coelho”